29.rész
"Yoseob...vagy Junhyung.(?)"
A szobámba ültem és az új ruhákat terveztem mikor hirtelen rosszul lettem. Gyorsan berohantam a fürdőbe és a wc fölé hajoltam. Nagyon rosszul éreztem magam. Szédültem és fájt a fejem. Miután kihánytam magam megmostam az arcom majd visszamentem az asztalomhoz, közben azon gondolkoztam, hogy valami rosszat ehettem, hogy rosszul lettem? Nincs kizárva…
Másnap bementem a U-kiss-esekkel a stúdióba mert már untam magam egyedül otthon. Amiben lehetett segítettem nekik a próbákon. A tánc próbájuk kellős közepén éreztem, hogy megint kezdek rosszul lenni. Felálltam és kisiettem a mosdóba. Már megint hánytam… Mi folyik itt??
Mikor visszamentem a fejemet fogtam, mert már megint szédültem.
- Minden rendben? – kérdezte Eli.
- Persze, csak valami rosszat ehettem… megint.
- Oké. – vont vállat majd folytatták a többiekkel a táncolást.
Onnantól kezdve mindennap hánytam. Nem értettem mi történik. Beteg lennék? Aztán 2 hét múlva miközben az arcomat mostam egy újabb rosszul lét után, minden világos lett. A hasamhoz kaptam. Nem éreztem változást, de ez még nem jelent semmit. Bepánikoltam. Ez nem történhet meg… Könnyek árasztottak el. Nagyon tanácstalan voltam. Most mit kéne tennem? Erről senki sem tudhat… senki. Leültem az ágyamra és a fejemet fogtam. Egyáltalán ki az apa?! Vagy Yoseob vagy Junhyung… az lenne a legegyszerűbb, ha visszamennék Londonba és egyedül felnevelném a gyereket.. Vagy el kéne vetetnem? Mit csináljak..? Nem akartam anya lenni… Sose volt türelmem a gyerekekhez.
- Basszus… - mondtam miközben a hasamat fogva sírtam.
A rosszullétek nem akartak elmúlni. Egyik nap átjött hozzám Eli és Kiseop. Beszélgettünk, a közelgő versenyről, a próbákról és hasonlókról, amikor éreztem, hogy megint kezdek rosszul lenni. Gyorsan felálltam a kanapéról és beszaladtam a fürdőbe. 10 perc múlva mire összekapartam magam visszavánszorogtam a nappaliba. Eli és Kiseop a kanapé mellett álltak és lepetten néztek.
- Bocsi csak…- kezdtem de fogalmam sem volt arról hogy mit hazudjak.
- Ide adnád a telefonod egy percre? – mondta kissé ijedten mégis komolyan Eli.
- Persze. – mondtam automatikusan. Nem gondolkoztam… nem gondoltam végig, hogy mit is akarhat. Kivettem a zsebemből a telefont majd lassan átnyújtottam miközben a földet néztem. Aztán amikor a füléhez emelte a telefont minden világossá vált. Felkaptam a fejem.
- M-mit csinálsz? Kit hivsz? – dadogtam. Nem válaszolt. Kiseop mögém állt, de én csak Eli-re figyeltem. Aztán valaki beleszólt a telefonba.
- 2 óra múlva legyél otthon, visszavisszük Nicole-t. – mondta beton arccal. Sírni kezdtem. Aztán a nagy csendbe halottam ahogy Dongwoon beleszól a telefonba:
- M-mi? Miért?
Eli rám nézett, majd egyhangúan mégis kissé dühösen válaszolt:
- Mert terhes. – majd elemelte a fülétől a telefont és kinyomta. Rám nézett majd a kezembe nyomta a telefont. Nem volt erőm megfogni azt a hülye telefont. Lassan kicsúszott a kezemből és a fölön szétesett. Letérdeltem a földre és sírni kezdtem.
- Ez mire volt jó? – kérdezte Kiseop.
- Hallgass! Segíts, neki összepakolni majd vidd őt vissza! – förmedt rá Eli. Én csak sírtam és sírtam. Nem akartam visszamenni…
Kiseop felsegített a földről majd felvette a szétesett telefonom a földről. Ez alatt Eli viharzott a házból. Végig a könnyeimet törölgetve pakoltam össze a cuccaim. Kiseop nagyon kedves volt és mindenbe segített.
A kocsiban, minél közelebb értünk a régi otthonomhoz egyre idegesebb lettem. Legszívesebben kiugrottam volna a kocsiból. Egy kicsapott kutyának éreztem magam, aki nem kell senkinek… akit csak dobálnak ide-oda. Tehernek éreztem magam…
Mikor megálltunk a ház előtt Dongwoon jött ki a házból. Lassan kiszálltam a kocsiból. Kiseop kivette a cuccaim a csomagtartóból, letette mellém majd kezét a vállamra tette.
- Sajnálom. Vigyázz magadra! – mondta majd ránézett Dongwoon-ra és visszaült a kocsiba, majd elment. Én csak ott álltam, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Nem akartam tudni, hogy mit gondolhat most rólam Dongwoon. Szégyelltem magam. Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Majd odajött, megfogta a cuccaim és bevitte a szobámba. Én csak követtem. Rengeteg időt töltöttem abban a házban, de most egyáltalán nem éreztem otthonomnak. Kellemetlen érzés fogott el. Kényelmetlen és fojtogató volt minden perc, amit abban a házban kellett töltenem. Leültem a lépcsőre és a fejemet fogtam. Nem sokkal később Dongwoon leült mellém.
- Hogy történt? – kérdezte komolyan. Nem tudtam válaszolni csak a fejemet ráztam.
- Ki az apa? – kérdezte kissé félve a választól.
- Yoseob… - válaszoltam már szinte sírva. Dongwoon megnyugodott hallva a válaszom. – vagy Junhyung. – de mikor befejeztem a mondatot rémület lett úrrá rajta.
- Hogy micsoda? – kérdezett vissza dühösen. – Mégis mikor?!
- Miután elmentem.
- Ch… - mérgelődött Dongwoon miközben az ujjait ropogtatta és a fejét forgatta.
- Ne mondd, el senkinek kérlek nekik meg pláne… - könyörögtem.
- Nem fogom. És ne aggódj mindjárt itt lesz valaki, aki majd segít neked.
- Kinek mondtad el?! – kérdeztem vissza rémültem. Épphogy befejeztem mondatom már hallottam, ahogy a bejárati ajtó becsapódik. Tiffany rohant fel a lépcsőn. Mikor megláttam szemeim könnybe lábadtak. Felálltam és a nyakába ugrottam.
- Én megyek, így is épphogy el tudtam lógni a próbákról. –mondta Dongwon majd elment.
Én csak ott sírtam miközben Tiffany-t szorongattam. Megígérte nekem, hogy segít titkolni azt, hogy terhes, vagyok. Bíztam benne. Annyira őrültem annak, hogy ott van nekem. Viszont egy valami aggasztott. Abby elől nehezen fogom tudni eltitkolni… Ő ismer a legjobban, és nem szoktunk egymásnak hazudni. De nem akarom, hogy tudja. Szégyelltem magam, és féltem attól, hogy megvet.
Késő este volt mikor hallottam, ahogy a többiek bejönnek a házba. A nappaliba szorgoskodtak, ettek, teát főztek. Lassan lementem a lépcsőn majd kívülről neki támaszkodtam a nappali falának. Vajon Dongwoon szólt nekik, hogy itt vagyok? Lassan arrébb mentem, hogy meglessem őket. Az első, akit észrevettem, az Yoseob volt, aki a pult mellett állt. Mikor elfordította a fejét tekintete megakadt a pulton heverő sálamon.
- A francba! – ütöttem homlokon magam. Hogy lehettem ilyen idióta, hogy ott felejtem azt a sálat, amit tőle kaptam.
Egy darabig csak nézte, majd lassan felemelte a pultról.
- Ez mit keres itt? – szólt oda a többieknek. Dongwoon oda sietett hozzá.
- Tudod az a helyzet hogy… - akart magyarázkodni, de nem vártam meg hogy befejezze. Előjöttem beljebb sétáltam a nappaliba majd pár lépés után megálltam.
- Sziasztok… - mondtam félénken kissé lehajtott fejjel, közben a jobb kezemmel magamhoz szorítottam a bal karom. Mindenki felém fordult és kikerekedett szemekkel néztek. Dongwoon elfordult és a földet kezdte nézni. Yoseob meg… fogalmam sincs mit gondolhatott vagy érezhetett mikor meglátott. Meg volt lepődve, az biztos. Pár perces néma csend után elindult felém kezében a sálammal. Miközben beton arccal elhaladt mellettem ledobta előttem a sálamat. Rám se nézett.
- Ü-üdv újra itt. – mondta lepetten Doojoon miközben próbált úgy tenni mintha nem lenne semmi baj. Leguggoltam, óvatosan felvettem a földről a sálam, majd megfordultam és felmentem a szobámba.
Aznap éjjel a sálamat szorongatva aludtam el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése