4.rész
Félreismerés
*Abby szemszöge*
Repülőről hulla fáradtan leszállva csak egy valamire tudtam
gondolni. Egy pihe puha ágy, amibe most azonnal befeküdhetek és aludhatok.
Gikwang elég jól bírta az utazást végig aludta az egészet. Én pedig le se
tudtam hunyni egy pillanatra sem a szemem. Egy percig sem voltam nyugodt mind
addig még le nem szálltunk. Úgy vonszoltam magam Gikwang után, mint egy lajhár.
Nagy szerencsémre még a taxira is várunk kellett. Mikor meg érkezett a taxi én
beszálltam és Gikwang bepakolta a kocsiba a csomagokat. Egész úton arra
koncentráltam, hogy el nem aludjak. Most, hogy egyre közelebb érünk a Beast
házhoz a gondolatok csak úgy cikáznak a fejemben. Fel kell, készüljek nem lesz
egyszerű. Talán minden nap a szememre hányják mit tettem Gikwang-al. Mindennap
hibáztatnak majd mindenért, belém kötnek, lekezelően fognak velem viselkedni.
Ennyi idő alatt biztosan nem változott meg a véleményük. Erős vagyok és bírni
fogom. Rajtam senki sem foghat ki. Semmilyen körülmények között. Ahogy meg állt
a kocsi azonnal ki ugrottam a kocsiból és Gikwang-ra néztem.
-Menj nyugodtan én majd be viszem a csomagokat. – mosolygott rám és
csomagtartóhoz ment. Nem kellett kétszer mondani már rohantam is be. Feltéptem
az ajtót és rohantam fel az emeltre. Hangokat halottam szobájából kiszűrődni.
Nicole nem volt egyedül. Egyre lassabban közelítettem a szobája felé. Ahogy meg
álltam a szobája ajtaja előtt egyre jobban kivehető volt, hogy kik vannak bent.
Valamin veszekednek, de nem tudom, hogy mit, egy értelmes szót sem tudtam
kivenni a beszélgetésből. Pár percig álltam ott és vártam valami isteni csodára
aztán meghallottam egy ismerős hangot, amit nem akartam, hogy ott legyen a
szobában.
- Mi folyik itt? – nyitottam be az ajtón majd besétáltam.
Felháborodva mértem végig Yoseobot majd szemem tovább tévedt Mir-re. – Te mit
meg keresel itt? – néztem rá szúrós szemekkel. Legszívesebben itt helyben
megfujtanám. Lassú és szép halála lenne.
- Már csak te hiányoztál… - fogta meg a fejét Mir. Legszívesebben
oda léptem volna hozzá és felképeltem volna. Pofám leszakad.
- És te mit keresel itt Abby? – kérdezte Nicole.
- Gikwang visszarángatott. – tártam szét a karjaim. – Most már
tudom miért… - néztem rá lenézően Mir-re.
- Tényleg most veszekedni kell a semmin? – tárta szét a karjait
Nicole és hol rám hol Yoseob-ra nézett.
- Nem értem, hogy vagy képes azt az idiótát védeni… - rázta a fejét
Yoseob. Álltam ott és próbáltam csendben maradni és csak akkor meg szólalni, ha
mér nagyon muszáj. Igazából ezt nekik kell meg beszélni akár miről is legyen
szó. Elég sok mindenből kimaradtam a kis távolétem miatt. Nicole az ágya felé
tartott majd lassan megfordult. Arckifejezésétől az víz is kivert még pislogni
is el felejtettem.
- Ez az idióta képes volt hinni nekem, amire te nem voltál képes! –
mutatott hol Mir-re hol Yoseob-ra. – Úgyhogy erről ennyit. – bólintott majd
leült az ágyra. Én pedig csöndben követtem a szememmel az eseményeket.
- Igen, nem hiszek neked. Sajnálom, de szerintem semmi valóság
alapja sincs annak, amit mondasz. – Magyarázott lelkesen Yoseob - De, azt is
mondod nekem, hogy szeretsz közben pedig ez már nem igaz! – emelte fel a
hangját.
- Yoseob! – szóltam rá mikor eljutott a tudatomig mit is mondott.–
Fogd vissza magad!
Rá néztem Nicole-ra lehajtott fejjel ült az ágyon. Lassan felnézett
szemei könnyesek voltak. Nyeltem egy nagyot, hogy vissza tudjam fojtani a sírás
nem szerettem így látni Nicole-t ha ő sír én sem bírom megállni, hogy ne sírjam
el magam. Yoseob-ra néztem, akinek az előbbi dühös arc kifejezése megbánó
arckifejezésre váltott. Tudom, hogy egyáltalán nem gondolta komolyan azt, amit
mondott, hiszen szereti Nicole-t de az a kis tahó Mir elront mindent.
- Szép volt. – tapsolta meg Mir. Yoseob kétségbe esetten kapkodta a
fejét a padló és Nicole között. Kereste a szavakat, hogy mit is mondjon, de ha
nem nyög ki valami értelmeset, akkor oda megyek, és jó tarkón vágom, hogy
észhez térjen.
- Nicole én nem úgy… - kezdte el a magyarázkodást Yoseob közben
Nicole felállt.
- Elég volt, elmegyek. – jelentette ki Nicole majd elindultam felém
de Mir megfogta a csuklóját és visszarántotta.
- Nem a legbölcsebb dolog elfutni a problémák elől. Beszéljétek
meg. – nézett a szemében. Nicole csak bólintott, majd Mir elengedte a kezét és
rá mosolygott. Én meg kezdtem úgy érezni, hogy valami féle szappanoperába
kerültem. Akkor most mi van? Egy valamiben egyet értettem Mir-rel ezt az
egészet meg kell beszélniük. Egyetlen egy dologban egyet értettem vele és ez
volt az első és az utolsó alkalom. Sosem volt szimpatikus nekem, bár mikor
bementem Seungho-hoz akkor valamiért más volt. Lehetséges azért voltam vele
olyan „kedves” mert nem voltam abban a lelki állapotban, hogy akár kivel is
veszekedjek.
- Abby drágám mi most lelépünk. – indult az ajtó felé.
- Még egy becézgetés és kitaposom a veséd. – mondtam neki komolyan
mire ő elnevette magát. Kiment az ajtón én pedig követtem. Jobbnak láttam
tényleg négyszemközt hagyni őket, hogy mindent tisztázzanak. Nicole ha egy
kicsit megnyugodott biztosan tudunk majd beszélni, de addig is hagyom. Mir
lassítani kezdet majd megállt én pedig nem is foglalkoztam velem mentem le
konyhába csinálni magamnak egy teát. Elő vettem egy poharat a szekrényből és
nagyokat ásítoztam. Hallottam, hogy valaki kopog. Erőt vettem magamon és
elmásztam az ajtóig majd kinyitottam.
- Te mit keresel itt? – kiáltottam el magam mikor meg láttam kiáll
az ajtó másik oldalán. Meglepetten pislogtam rá. Hogy került ide? Honnan tudta,
hogy itt vagyok? Csak is egy valaki hívhatta ide. Az pedig nem más, mint a
drágalátos Mir barátunk.
- Én is örülök, hogy látlak. – mondta semmit mondó arccal majd
beljebb lépett én pedig hátrálni kezdtem. Nem álltam még készen beszélni vele.
Még fel sem tudtam dolgozni, hogy mit tettem vele. Becsukta az ajtót majd
zsebre dugta kezeit. – Azt hiszem, tartozol nekem egy magyarázattal. – nézett
rám egy pillanatra. Kerülte a tekintettem inkább nézelődött csak ne kelljen a
szemembe nézni. Én sem tudtam az övébe nézni. Lelkiismeret furdalásom volt.
- N-Nem tudom, miről beszélsz. – játszottam a tudatlant, aki
semmiről sem tud pedig jól tudtam mire céloz. Nagyon is jól tudtam.
- Ohh..dehogy is nem. –nevetett fel. – Hallgatlak. – váltott komoly
arckifejezésre. Nagy levegőt vettem tudtam, ha most nem beszélek vele, akkor
lehet soha többet.
- Seungho. – suttogtam szomorúan a nevét miközben lehajtottam a
fejemet és földet kezdtem kémlelni. – Tudtom hiába mondanám azt, hogy sajnálom.
Tiszta szívemből sajnálom. De tudom, hogy úgy sem segíteni neked. Itt hagytalak
egy szó nélkül elmentem mindent hátra hagyva. Értsd meg! Meg kellett tennem.
Mindenkinek így volt a legjobb. – hangom elcsuklott. Nagyot nyeltem és
próbáltam leplezni, hogy a sírás kerülget.
- Figyelembe sem veszed mások érzéseit. – hangja egyhangú semmit
mondó volt csak úgy kicsúsztak a szavak a száján.
- Meg akartam védeni mindenkit magamtól. – még mindig lehajtott
fejjel bámultam a padlót.
- Tudod, legalább figyelemben veheted volna mások érzéseit. Meg sem
kérdezted Nicole mit érzet itt hagytad és tessék, látod mi lett a vége.
- Most engem akarsz hibáztatni, azért ami történt? - néztem fel rá
meglepetten. Kezdem érezni, hogy egyre dühösebb leszek. Most már ő is engem
hibázat mindért? – Tudod, ha itt lettem volna vele, akkor is meg történt
volna és mindkettőnknek bajunk eshetett volna. –emeltem fel a hangomat, de
próbáltam nyugodt maradni és nem kiakadni. – Igaz, ha itt lettem volna, lehet
meg tudtam volna akadályozni, de akkor sem kell hibáztatni semmiért sem!
- Annyi mindent meg tettem érted. Megmentettem az életedet bejártam
hozzád még akkor is mikor fáj minden porcikám, de ott voltam veled végig.
Annyit nem érdemeltem volna meg ezek után, hogy el gyere hozzám és elmond, hogy
elmész? Igen tényleg ezt érdemlem. – csak mondta és mondta egy hangúan érzelem
mentes arccal. Kezdem azt érezni még sem olyan, mint amilyennek mutatja magát
- Tudod, te azt hiszed, nem akartam el köszöni. Pedig igen még a
korházba is bementem, hogy elköszönjek tőled csak te aludtál így nem tudtam el
köszönni.. - szólásra nyitotta száját, de én folytattam. – meg akartam várni
még felkelsz aztán jött Mir és beszélgettünk aztán meg jött GO is és jobbnak láttam
el jönni onnan. - vettem át én is ezt az egyhangú stílust, amivel ő is beszél
velem. Próbáltam mindent érzelmet levakarni magamról és azt mutatni nem fáj,
amiket a fejemhez vág.
- Miért nem tudtál volna egy kicsit tovább várni? Miért mentél el?
Miért zavartak többiek abban, hogy közöld velem tényeket? Miért? – hangja egyre
erőteljesebb volt. Kiabálni akart, de vissza fogta magát. Egyre jobban éreztem,
hogy nem sokáig bírom és kitör belőlem minden, amit mondani szeretnék. – Tudtad
nagyon jól, hogy miért nem keresetlek és ezek után még volt képed úgy elmenni,
hogy el sem mondtad. – nevetett fel majd újra komoly arckifejezéssel méregetett
engem. Nyeltem egy nagyot. –Szép volt. Tényleg. –Tapsolt meg.
- Bármennyire is magyaráznám, úgysem tudnád felfogni, hogy miért is
mentem el. – tettem keresztbe kezem.
- Jobb lett volna, ha vissza sem jöttél volna. – mondta flegmán.
Gúnyos vigyor ült ki az arcára. Abban a pillanatban egy világ omlott össze
bennem. Szédülni kezdtem hányingerem lett. Azt hittem ott esek össze. Nem
akartam hinni a fülemnek. Összeszedtem magam és vigyort erőltettem magamra. Egy
percig sem fogok előtte ki mutatni, hogy mennyire fájt, amit mondott.
- Miért jöttél ide, ha ennyire nem vagy rám kíváncsi? –léptem
közelebb hozzá határozottan. – jah bocs tudom miért?! Azért, hogy képembe vágj
mindent. - flegmáztam.. – hmm.. Erre csak azt tudom mondani arra az ajtó, lehet
távozni. –mutattam határozottan az ajtófélé.
- Azért ennyire nem kell felhúznod magad csak az igazat mondtam. –
mondta gúnyos vigyorral az arcán.
- Én határozottan nyugodt személyiség vagyok. – jelentettem ki. –
Tudod zavarod lelki nyugalmamat. Ezért távozz.
- Nem kell kétszer mondanod. – kacsintott rám majd sarkon fordult
és távozott. Ahogy az ajtó becsukod ott. Neki támaszkodtam a kanapénak nem
bírtam a lábaimon állni. Levegő után kapkodtam. Szemeimet elöntötték könnyek.
Fel se tudom fogni mi történt. Ő nem lehet ilyen ő nem ilyen. Én azt hittem ő
más megérti, majd de tévedtem még mekkorát. Lassan összeszedtem magam és
felvánszorogtam a szobámba. Befeküdtem az ágyamba és csak zokogtam. Seungho
szavai jártak a fejemben. Mennyire másnak hittem én hülye, hogy megértő és nem
képes ezt csinálni senkivel erre tessék. Tévedtem. Azt hiszem ennek így kellett
lennie. Jobb lesz, ha elfelejtem minden, ami vele kapcsolatos. Most még fáj
holnap már jobb lesz. Halkopogást halottam, de nem volt erőm megszólalni inkább
még jobban összekuporodtam. Aztán halottam az ajtót nyitódni majd pár másodperc
múlva az ágy besüppedt mellettem. Egy pillanatra felnéztem majd újra felvettem
azt, pózt, amiben az előbb voltam. Kezdtem meg nyugodni, hogy nem vagyok
egyedül. Simogatni kezdte a karomat, amitől a hideg is kirázott, de jól eset,
hogy valaki törődik velem valaki.
- Junhyung. –suttogtam a nevét. Kicsit kiegyenesedtem így a szemébe
tudtam nézni. Kicsit közelebb csúszott hozzám. Egy kicsit meglepődtem, de
hagytam, mert vágytam egy kis dörögésre. Ennél jobban már nem is tudnám el
rontani a helyzetet. Megfogta kezemet és hüvelykujjával simogatni kezdte. Mosolygott
rám, ami meg nyugtatott és kezdtem szépen lassan mindent el felejteni. Néztük
egymást. Nem akartam tudni miért jött örültem, hogy jött nem éreztem magam
egyedül. Ekkor tűnt fel mennyire is más, mint többiek. Ő az egyetlen, most aki
megérti, hogy min megyek. Itt van velem és nem agy cserben. Teljesen elvesztem
szemeibe. Abban a percben minden át fogalmazódott benne…
Köviit*--*
VálaszTörlés