2012. december 26., szerda

Blue Night 4.rész - Félreismerés


4.rész
Félreismerés 





*Abby szemszöge*
Repülőről hulla fáradtan leszállva csak egy valamire tudtam gondolni. Egy pihe puha ágy, amibe most azonnal befeküdhetek és aludhatok. Gikwang elég jól bírta az utazást végig aludta az egészet. Én pedig le se tudtam hunyni egy pillanatra sem a szemem. Egy percig sem voltam nyugodt mind addig még le nem szálltunk. Úgy vonszoltam magam Gikwang után, mint egy lajhár. Nagy szerencsémre még a taxira is várunk kellett. Mikor meg érkezett a taxi én beszálltam és Gikwang bepakolta a kocsiba a csomagokat. Egész úton arra koncentráltam, hogy el nem aludjak. Most, hogy egyre közelebb érünk a Beast házhoz a gondolatok csak úgy cikáznak a fejemben. Fel kell, készüljek nem lesz egyszerű. Talán minden nap a szememre hányják mit tettem Gikwang-al. Mindennap hibáztatnak majd mindenért, belém kötnek, lekezelően fognak velem viselkedni. Ennyi idő alatt biztosan nem változott meg a véleményük. Erős vagyok és bírni fogom. Rajtam senki sem foghat ki. Semmilyen körülmények között. Ahogy meg állt a kocsi azonnal ki ugrottam a kocsiból és Gikwang-ra néztem.
-Menj nyugodtan én majd be viszem a csomagokat. – mosolygott rám és csomagtartóhoz ment. Nem kellett kétszer mondani már rohantam is be. Feltéptem az ajtót és rohantam fel az emeltre. Hangokat halottam szobájából kiszűrődni. Nicole nem volt egyedül. Egyre lassabban közelítettem a szobája felé. Ahogy meg álltam a szobája ajtaja előtt egyre jobban kivehető volt, hogy kik vannak bent. Valamin veszekednek, de nem tudom, hogy mit, egy értelmes szót sem tudtam kivenni a beszélgetésből. Pár percig álltam ott és vártam valami isteni csodára aztán meghallottam egy ismerős hangot, amit nem akartam, hogy ott legyen a szobában.
- Mi folyik itt? – nyitottam be az ajtón majd besétáltam. Felháborodva mértem végig Yoseobot majd szemem tovább tévedt Mir-re. – Te mit meg keresel itt? – néztem rá szúrós szemekkel. Legszívesebben itt helyben megfujtanám. Lassú és szép halála lenne.
- Már csak te hiányoztál… - fogta meg a fejét Mir. Legszívesebben oda léptem volna hozzá és felképeltem volna. Pofám leszakad.
- És te mit keresel itt Abby? – kérdezte Nicole.
- Gikwang visszarángatott. – tártam szét a karjaim. – Most már tudom miért… - néztem rá lenézően Mir-re.
- Tényleg most veszekedni kell a semmin? – tárta szét a karjait Nicole és hol rám hol Yoseob-ra nézett.
- Nem értem, hogy vagy képes azt az idiótát védeni… - rázta a fejét Yoseob. Álltam ott és próbáltam csendben maradni és csak akkor meg szólalni, ha mér nagyon muszáj. Igazából ezt nekik kell meg beszélni akár miről is legyen szó. Elég sok mindenből kimaradtam a kis távolétem miatt. Nicole az ágya felé tartott majd lassan megfordult. Arckifejezésétől az víz is kivert még pislogni is el felejtettem.
- Ez az idióta képes volt hinni nekem, amire te nem voltál képes! – mutatott hol Mir-re hol Yoseob-ra. – Úgyhogy erről ennyit. – bólintott majd leült az ágyra. Én pedig csöndben követtem a szememmel az eseményeket.
- Igen, nem hiszek neked. Sajnálom, de szerintem semmi valóság alapja sincs annak, amit mondasz. – Magyarázott lelkesen Yoseob - De, azt is mondod nekem, hogy szeretsz közben pedig ez már nem igaz! – emelte fel a hangját.
- Yoseob! – szóltam rá mikor eljutott a tudatomig mit is mondott.– Fogd vissza magad!
Rá néztem Nicole-ra lehajtott fejjel ült az ágyon. Lassan felnézett szemei könnyesek voltak. Nyeltem egy nagyot, hogy vissza tudjam fojtani a sírás nem szerettem így látni Nicole-t ha ő sír én sem bírom megállni, hogy ne sírjam el magam. Yoseob-ra néztem, akinek az előbbi dühös arc kifejezése megbánó arckifejezésre váltott. Tudom, hogy egyáltalán nem gondolta komolyan azt, amit mondott, hiszen szereti Nicole-t de az a kis tahó Mir elront mindent.
- Szép volt. – tapsolta meg Mir. Yoseob kétségbe esetten kapkodta a fejét a padló és Nicole között. Kereste a szavakat, hogy mit is mondjon, de ha nem nyög ki valami értelmeset, akkor oda megyek, és jó tarkón vágom, hogy észhez térjen.
- Nicole én nem úgy… - kezdte el a magyarázkodást Yoseob közben Nicole felállt.
- Elég volt, elmegyek. – jelentette ki Nicole majd elindultam felém de Mir megfogta a csuklóját és visszarántotta.
- Nem a legbölcsebb dolog elfutni a problémák elől. Beszéljétek meg. – nézett a szemében. Nicole csak bólintott, majd Mir elengedte a kezét és rá mosolygott. Én meg kezdtem úgy érezni, hogy valami féle szappanoperába kerültem. Akkor most mi van? Egy valamiben egyet értettem Mir-rel ezt az egészet meg kell beszélniük. Egyetlen egy dologban egyet értettem vele és ez volt az első és az utolsó alkalom. Sosem volt szimpatikus nekem, bár mikor bementem Seungho-hoz akkor valamiért más volt. Lehetséges azért voltam vele olyan „kedves” mert nem voltam abban a lelki állapotban, hogy akár kivel is veszekedjek.
- Abby drágám mi most lelépünk. – indult az ajtó felé.
- Még egy becézgetés és kitaposom a veséd. – mondtam neki komolyan mire ő elnevette magát. Kiment az ajtón én pedig követtem. Jobbnak láttam tényleg négyszemközt hagyni őket, hogy mindent tisztázzanak. Nicole ha egy kicsit megnyugodott biztosan tudunk majd beszélni, de addig is hagyom. Mir lassítani kezdet majd megállt én pedig nem is foglalkoztam velem mentem le konyhába csinálni magamnak egy teát. Elő vettem egy poharat a szekrényből és nagyokat ásítoztam. Hallottam, hogy valaki kopog. Erőt vettem magamon és elmásztam az ajtóig majd kinyitottam.
- Te mit keresel itt? – kiáltottam el magam mikor meg láttam kiáll az ajtó másik oldalán. Meglepetten pislogtam rá. Hogy került ide? Honnan tudta, hogy itt vagyok? Csak is egy valaki hívhatta ide. Az pedig nem más, mint a drágalátos Mir barátunk.
- Én is örülök, hogy látlak. – mondta semmit mondó arccal majd beljebb lépett én pedig hátrálni kezdtem. Nem álltam még készen beszélni vele. Még fel sem tudtam dolgozni, hogy mit tettem vele. Becsukta az ajtót majd zsebre dugta kezeit. – Azt hiszem, tartozol nekem egy magyarázattal. – nézett rám egy pillanatra. Kerülte a tekintettem inkább nézelődött csak ne kelljen a szemembe nézni. Én sem tudtam az övébe nézni. Lelkiismeret furdalásom volt.
- N-Nem tudom, miről beszélsz. – játszottam a tudatlant, aki semmiről sem tud pedig jól tudtam mire céloz. Nagyon is jól tudtam.
- Ohh..dehogy is nem. –nevetett fel. – Hallgatlak. – váltott komoly arckifejezésre. Nagy levegőt vettem tudtam, ha most nem beszélek vele, akkor lehet soha többet.
- Seungho. – suttogtam szomorúan a nevét miközben lehajtottam a fejemet és földet kezdtem kémlelni. – Tudtom hiába mondanám azt, hogy sajnálom. Tiszta szívemből sajnálom. De tudom, hogy úgy sem segíteni neked. Itt hagytalak egy szó nélkül elmentem mindent hátra hagyva. Értsd meg! Meg kellett tennem. Mindenkinek így volt a legjobb. – hangom elcsuklott. Nagyot nyeltem és próbáltam leplezni, hogy a sírás kerülget.
- Figyelembe sem veszed mások érzéseit. – hangja egyhangú semmit mondó volt csak úgy kicsúsztak a szavak a száján.
- Meg akartam védeni mindenkit magamtól. – még mindig lehajtott fejjel bámultam a padlót.
- Tudod, legalább figyelemben veheted volna mások érzéseit. Meg sem kérdezted Nicole mit érzet itt hagytad és tessék, látod mi lett a vége.
- Most engem akarsz hibáztatni, azért ami történt? - néztem fel rá meglepetten. Kezdem érezni, hogy egyre dühösebb leszek. Most már ő is engem hibázat mindért? – Tudod, ha itt lettem volna vele, akkor is meg történt volna és mindkettőnknek bajunk eshetett volna. –emeltem fel a hangomat, de próbáltam nyugodt maradni és nem kiakadni. – Igaz, ha itt lettem volna, lehet meg tudtam volna akadályozni, de akkor sem kell hibáztatni semmiért sem!
- Annyi mindent meg tettem érted. Megmentettem az életedet bejártam hozzád még akkor is mikor fáj minden porcikám, de ott voltam veled végig. Annyit nem érdemeltem volna meg ezek után, hogy el gyere hozzám és elmond, hogy elmész? Igen tényleg ezt érdemlem. – csak mondta és mondta egy hangúan érzelem mentes arccal. Kezdem azt érezni még sem olyan, mint amilyennek mutatja magát
- Tudod, te azt hiszed, nem akartam el köszöni. Pedig igen még a korházba is bementem, hogy elköszönjek tőled csak te aludtál így nem tudtam el köszönni.. - szólásra nyitotta száját, de én folytattam. – meg akartam várni még felkelsz aztán jött Mir és beszélgettünk aztán meg jött GO is és jobbnak láttam el jönni onnan. - vettem át én is ezt az egyhangú stílust, amivel ő is beszél velem. Próbáltam mindent érzelmet levakarni magamról és azt mutatni nem fáj, amiket a fejemhez vág.
- Miért nem tudtál volna egy kicsit tovább várni? Miért mentél el? Miért zavartak többiek abban, hogy közöld velem tényeket? Miért? – hangja egyre erőteljesebb volt. Kiabálni akart, de vissza fogta magát. Egyre jobban éreztem, hogy nem sokáig bírom és kitör belőlem minden, amit mondani szeretnék. – Tudtad nagyon jól, hogy miért nem keresetlek és ezek után még volt képed úgy elmenni, hogy el sem mondtad. – nevetett fel majd újra komoly arckifejezéssel méregetett engem. Nyeltem egy nagyot. –Szép volt. Tényleg. –Tapsolt meg.
- Bármennyire is magyaráznám, úgysem tudnád felfogni, hogy miért is mentem el. – tettem keresztbe kezem.
- Jobb lett volna, ha vissza sem jöttél volna. – mondta flegmán. Gúnyos vigyor ült ki az arcára. Abban a pillanatban egy világ omlott össze bennem. Szédülni kezdtem hányingerem lett. Azt hittem ott esek össze. Nem akartam hinni a fülemnek. Összeszedtem magam és vigyort erőltettem magamra. Egy percig sem fogok előtte ki mutatni, hogy mennyire fájt, amit mondott.
- Miért jöttél ide, ha ennyire nem vagy rám kíváncsi? –léptem közelebb hozzá határozottan. – jah bocs tudom miért?! Azért, hogy képembe vágj mindent. - flegmáztam.. – hmm.. Erre csak azt tudom mondani arra az ajtó, lehet távozni. –mutattam határozottan az ajtófélé.
- Azért ennyire nem kell felhúznod magad csak az igazat mondtam. – mondta gúnyos vigyorral az arcán.
- Én határozottan nyugodt személyiség vagyok. – jelentettem ki. – Tudod zavarod lelki nyugalmamat. Ezért távozz.
- Nem kell kétszer mondanod. – kacsintott rám majd sarkon fordult és távozott. Ahogy az ajtó becsukod ott. Neki támaszkodtam a kanapénak nem bírtam a lábaimon állni. Levegő után kapkodtam. Szemeimet elöntötték könnyek. Fel se tudom fogni mi történt. Ő nem lehet ilyen ő nem ilyen. Én azt hittem ő más megérti, majd de tévedtem még mekkorát. Lassan összeszedtem magam és felvánszorogtam a szobámba. Befeküdtem az ágyamba és csak zokogtam. Seungho szavai jártak a fejemben. Mennyire másnak hittem én hülye, hogy megértő és nem képes ezt csinálni senkivel erre tessék. Tévedtem. Azt hiszem ennek így kellett lennie. Jobb lesz, ha elfelejtem minden, ami vele kapcsolatos. Most még fáj holnap már jobb lesz. Halkopogást halottam, de nem volt erőm megszólalni inkább még jobban összekuporodtam. Aztán halottam az ajtót nyitódni majd pár másodperc múlva az ágy besüppedt mellettem. Egy pillanatra felnéztem majd újra felvettem azt, pózt, amiben az előbb voltam. Kezdtem meg nyugodni, hogy nem vagyok egyedül. Simogatni kezdte a karomat, amitől a hideg is kirázott, de jól eset, hogy valaki törődik velem valaki.
- Junhyung. –suttogtam a nevét. Kicsit kiegyenesedtem így a szemébe tudtam nézni. Kicsit közelebb csúszott hozzám. Egy kicsit meglepődtem, de hagytam, mert vágytam egy kis dörögésre. Ennél jobban már nem is tudnám el rontani a helyzetet. Megfogta kezemet és hüvelykujjával simogatni kezdte. Mosolygott rám, ami meg nyugtatott és kezdtem szépen lassan mindent el felejteni. Néztük egymást. Nem akartam tudni miért jött örültem, hogy jött nem éreztem magam egyedül. Ekkor tűnt fel mennyire is más, mint többiek. Ő az egyetlen, most aki megérti, hogy min megyek. Itt van velem és nem agy cserben. Teljesen elvesztem szemeibe. Abban a percben minden át fogalmazódott benne…

1 megjegyzés: