2013. március 6., szerda

Blue Night 53.rész - Összetörve


53.rész
Összetörve






*Abby szemszöge.*
- Seungho és Gikwang! – szólította meg a két előttem ülő személyeket GD. Szívverésem hirtelen felgyorsult és kezdtem bepánikolni, hogy mit akar velük. – Menjetek a kocsihoz, ami már kint vár titeket.. – utasította őket.
- Mi még is hova? – csattantam fel.
- Majd idővel te is megtudod. Induljatok.
- Rendben. – válaszolták egyszerre.
- Nem! – kiabáltam el magam. Nem is foglakoztak velem csak elindultak a kijárat felé.  Könnyes szememtől alig láttam valamit. Féltem, hogy talán most látom őket utoljára. Átugrottam a kanapén, majd rohantam és eléjük vettettem magam, meggátolva, hogy tovább menjenek. – NEM. – üvöltöttem rájuk zokogva.
- Abby.- indult meg felém Seungho. – Nyugodj meg nem lesz semmi baj. – ölelt át.
- Mi va..
- Ne is gondolj ilyenre. – suttogta a fülembe.
- Nem akarom, hogy kilépj azon az ajtón. – markoltam meg a pólóját.
- Nem lesz semmi baj. – tolt el magától majd halványan rám mosolygott. Megsimogatta az arcomat majd homlokomra nyomott, egy hosszú puszit. – Hamarosan találkozunk. – indult meg lassan az ajtó felé. Gikwang is elindult Seungho után. Észbe kaptam majd utána rohantam majd szorosan magamhoz öleltem. Lassan elengedtem, majd mindketten ki léptek az ajtóm. Utánuk akartam menni, de nem tehetem. Annyira félek, hogy történik velük valami és én nem vagyok ott, hogy mindazt megakadályozzam. Idegesen járkáltam fel alá a házba minden perc örökké valóságnak tűnt, hogy nincsenek itt és nem tudom, mi van velük. Idegesen vágódtam le a kanapéra arcomat a kezembe temetve. Lassan de biztosan elérkezetem arra, pontra, hogy teljesen megörülök, hogy kell, tétlenül kell itt ülnöm.
- Abby. – szólított meg GD.
- Igen? – csuklott el hangom a rémülettől.
- Az autó kint vár!
- Mit csináltál a fiúkkal? – kérdeztem dühösen.
- A te feladatod lesz megkeresni őket egy különleges helyszínen.
- Milyen helyszínen? – pislogtam magam elé lepetten.
- Titok. – nevetett fel.
- Rohadék. – préseltem ki a fogaim közöl a levegőt idegesen.
- Már várnak rád oda kint. – mondta GD. Lassan elindultam az ajtó felé, mikor kinyitottam az ajtót két nagy drabális állat állt előttem. Szemeim kikerekedtek és mire észbe kaptam karomnál fogva felemelve elindultak a kocsi felé.
- Van két lábam el tudtam volna idáig gyalogolni. – néztem rá az egyik nagy benga állatra szúrós szemekkel mikor letettek a kocsi előtt.
- Biztosra megyünk. – mondta az egyik majd a zsebéből kihúzott egy kötelet. Az utca túlságosan is kihalt volt, ami nem vallott rá, mert elég forgalmas egy környék. Hirtelen elsötétült mindent a szememet eltakarták valamivel majd betuszkoltak kocsiba. Idegesen próbáltam kiszabadítani a kezemet kötésből, de nem sikerült. Túl erősen volt megkötve a kezem.
- Ne ficánkolj, már annyit nem veszed észre, hogy nem érsz vele semmit? – szólt rám az egyik. A hang irányából arra következtettem, hogy ő ül előttem. Belerúgtam egyet az ülésbe mire érzetem, hogy hátra fordul és dühös pillantásokat vett rám. Nem láttam, de éreztem. Hosszú kocsikázás után végre megállt az autó. Kiráncigáltak a kocsiból.
- Bar…- akadt el a szavam mikor levették a szememről a kötést. A hideg végig futott a hátamon. Egy elhagyatott elmegyógyintézet. Romos falak, kitört ablaküvegek. Bejárat felé vezető kis járdát több rétegen borította falevél. A fák kopaszak voltak. Idő közben a kezemről is leszedték a kötelet majd a kezembe nyomtak egy zseblámpát.
- Feladatot nem más, mint megkeresni barátaidat az egyik szobában rejtettük el őket. – mondta a kopasz miközben az épület felé mutatott. – A helyedben sietnék. – jelent meg egy gúnyos mosoly az arcán. – Fejjel lefelé lógni nem egy kellemes dolog. – nevette el magát. – Sok szerencsét. – lökött meg kapu felé.
- Remélem, rátok szakad a mennyezet. – fordultam vissza feléjük fintorogva, de már a kocsiban ültek. Lassan visszafordultam és elindultam a bejárat felé. Már az első lépésnél kirázott a hideg, ahogy a szél csiklandozta bőrömet. Olyan érzésem volt mintha valaki figyelne ezért gyorsan körbenéztem, de senkit nem láttam. Lassan újra elindultam a bejárat felé kezeim remegtek a félelemtől. Messziről kerültem a régi elhagyatott helyeket mindig is féltem az ilyen helyektől. Ajtóhoz érve tapasztaltam, hogy nem nyílik bármilyen erővel rángattam nem nyílt. Kétségbe esve kerestem valami megoldást, hogy bejussak, de semmi nem jutott eszembe. Aztán megláttam pár méterrel arrébb egy nyitott ablakot, odaszaladtam majd ugrálni kezdtem, hogy megnézzem, mi van bent. Csak egy orvosi ágy és rengetek törmelék és falevél. Valami tárgyat kerestem, amire fel tudok állni majd be, tudok mászni az ablakon. Találtam egy nagydarab fát, amire ha rá állok, már be tudom lökni magam. Nagy nehezen oda szenvedtem a helyére majd rá álltam és fellöktem magam. Félig be felé lógtam félig kifelé. Aztán a lendület berántott így sikeresen csináltam egy hátra szaltót a hátamra estem. A törmelékek bele által hátamba, amitől azonnal fel is kiáltottam.
 - Nem is én lettem volna. – motyogtam magamba miközben próbáltam felállni. Felvettem a zseblábát a földről majd leporoltam magam és elindultam kifelé szobából. A szobából kilépve furcsa hangokat hallottam, amitől azonnal ki is vert a víz. Idegesen kapkodtam összevissza fejemet a hangok irányába, de semmit nem láttam. Lassan elindultam a hosszú folyosón, ahol régi toló székek voltak elhagyva vagy éppen egy orvosi ágy felborítva. A falakról a vakolat bomlott le. Egy két helyen az ajtók is ki voltak szakítva. Furcsa susogó hangokat hallottam, de próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy csak a szél az. Biztos voltam benne, hogy nem vagyok egyedül. Egy reccsenést hallottam és reflexszerűen fordultam a hang irányába. A szívem a torkomban dobogott levegő után kapkodtam. Sírás határán voltam. Észbe kaptam majd futtásnak eredtem. Egy kicsit megkönnyebbülve dőltem neki a falnak mikor fel értem az épület második szintjére. Mikor már kifújtam magam, ijedten tapasztaltam, hogy sötét van körülöttem. Lassan kitapogattam a zsebembe dugott zseblámpát majd remegő kezeimmel felkapcsoltam. Nem értettem, hogy miért van, itt sötét mikor az alsó részen világos van. Néhány helyen szűrődött be csak egy kis fény odamentem megnézni, hogy mi az, amivel le vannak fedve az ablakok. Fa lécek voltak egymásra szögelve. Lassan elindultam, hogy átnézzem a szobákat. Megőrjített az csönd egyedül csak a zihálásomat hallottam, ami bezengte az egész folyosót. Egyik szobában sem voltak a fiúk. Az épületnek volt még egy emelete ahol már reményeim szerint már fény is van. Lassan elindultam fel lépcsőn majd az erős fény bántani kezdte a szememet. Mikor már kitisztult a látásom, elindultam és felkutattam az összes szobát, de sehol sem voltak. Kétségbe eseten forgolódtam ide-oda folyosón. Újra végig néztem a felső részt, de rémülten tapasztaltam, hogy bármennyire is jó lenne nincsenek itt. Furcsa hangokat hallottam ijedten forgolódtam, ide-oda de senkit sem láttam. Hangok egyre erősödtek, de még mindig nem tudtam kitalálni, hogy merről jön. Lépcső felé kezdtem szaladni majd rohantam le egyenesen bele a sötétségbe. Bekapcsoltam a zseblámpát, de valamiben megbotlottam és végig csúsztam a folyosón. Fájdalmasan felnyögtem. Kezemet és hasamat felsértette a földön lévő törmelék. Lépéseket hallottam, amik gyorsan közelítettek felém amilyen gyorsan csak tudtam kúszni kezdtem.
- Ki vagy és mit akarsz tőlem? – üvöltöttem a sötétségébe. Válasz nem jött, de lépések egyre közelebb értek hozzám. Biztos voltam benne, hogy nem csak képzelődők éreztem, hogy van itt valaki. Nagy nehezen felálltam és futni kezdtem valamerre. Reménykedtem benne, hogy sötétség megszűnik és újra világos lesz. Zokogva szaladtam a szerintem jónak gondolt irányba biztos voltam benne, hogy jó irányba tartok még akkor is, ha semmit sem láttok. A lépcsőhöz érve megbotlottam valamiben és egy előre bukfenccel gurultam le lépcsőn teljes erőből neki a falnak. Könnyeim lefolytak az arcomról mozdulni nem bírtam. Az oldalamban a bordáim környékén iszonyatos fájdalmat éreztem. Tudtam, hogy nem szabad fel adnom, hiszen a fiúk várnak rám. Az agyam azt parancsolta, hogy mozduljak, de testem teljesen megtagadta ezt a parancsot. Megrémített a csend, ami körül vett egyedül csak az én nyöszörgésemet lehet hallani. Erőt vettem magamon majd megfogtam az oldalamat és felültem. Fájdalomtól felkiáltottam, majd a sírással küszködve a falat támasztva fel húztam magam és elindultam az utolsó helyre, a pincébe. Ha az egész épületben nincsenek csak is ott lehetnek. A pincébe vezető ajtót nagy nehezen felfeszítettem majd találtam egy kapcsolót, ami felkapcsolta a picében lévő lámpákat. Meg is lepődtem, hogy az egész épületben nincs, áram itt pedig van. Lassan a falat támasztva le sántikáltam a lépcsőn. Megtorpantam, mikor megláttam Gikwang-ot és Seungho-t lefelé lógva. Oda szaladtam Gikwang-hoz majd nagy nehezen kiszabadítottam és gyorsan Seungho segítségére siettem. Ahogy kiszabadítottam a fájdalomtól földre rogytam.
- Abby gyere, ki kell jutnunk innen. – nyújtotta felém a kezét Seungho.
- Nem megy. – suttogtam magam elé könnyes szemekkel.
- Ne most add nekem fel. – parancsolt rám majd megfogott és felsegített. Fájdalmasan felnyögtem, ahogy kezét az oldalamhoz szorította. – Fáj. – nyögtem ki.
- Minden rendben lesz. – suttogta. Halványan elmosolyodtam, mert viccesnek tartottam a kijelentését, ha minden rendben lenne, most nem lennék itt összetörve lelkileg sem testileg, hanem élhetném a saját nyugis életemet. GD elérte, hogy saját magamban tegyek kárt. Találkozom, vele egy hatalmas öklös kíséretében köszönetet mondok neki….

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése