2013. december 10., kedd

Blue Night 96.rész - Játsszunk egy olyan játékot...

96.rész
Játsszunk egy olyan játékot...




*Nicole szemszöge*
Lélegzet visszafojtva meredtem GD-re miközben erősen szorítottam Dara karját. Csak az az egy gondolat járt a fejemben, hogy most végem. Lebuktam. Ezt már nem lehet, hogy kimagyarázni. Annyira megijedtem, hogy mozdulni se tudtam.
- Nicole… - szólalt meg Dara félénken, amikor valami nagy fehér dolog ráesett GD fejére és hatalmas zajjal darabokra tört, GD pedig a fejéhez kapva borult a földre.
- Futás! – ragadta meg Abby a kezem, majd odarohant velem Junhyung autójához.
- De, várj! Mi van ha megölted? – kérdeztem rémülten miközben az autó mellett megtorpantam. Addigra Dara és Thunder már a kocsiban ült.
- Nicole! GD-ről van szó! Az ő kiirtására egy atombomba is kevés! Ne hogy azt mondd nekem, hogy attól, hogy fejbe vágtam egy virágcseréppel kinyúlt! – kiabált Abby idegesen, majd beült a kocsiba én meg követtem.
Nagy levegőket véve dőltem hátra az ülésben.
- Jól vagytok? – szólt hátulról Thunder.
- Persze. – válaszolt lihegve Dara. – Nicole…
- Minimum egy hétig ne kerülj a szemem elé lázadó kislány! – szakítottam félbe.
- Most miért reagálod túl? – hajolt előre a hátsó ülésről Dara.
- Azért mert téged lehet, hogy nem fog bántani, de engem azért még meg is ölhet! – fordultam vele szembe, majd újra hátradőltem és idegesen kapkodtam levegő után.
- Abby indíts! – lihegtem.
- Nem látta valaki a kocsi kulcsot? – forgolódott az ülésben Abby.
- Ne kúrj fel. – néztem rá lassan szúrós szemekkel.
- Biztos kiesett a zsebemből… - motyogta.
Fáradtan sóhajtottam, majd felkönyököltem az ablakba és a homlokom fogtam. Míg Abby keresgélt tekintetem a kapu irányába kalandozott ahol a vérző fejű GD lassan kezdett felállni. Kikerekedtek a szemeim majd elkaptam a fejem a kezemtől.
- Abby indíts!! – kiabáltam.
- Várj. – nyögte miközben az ülés alatt matatott.
- Siess! – kiáltottam, mikor GD nehézkesen felállt.
- Megvan! – mosolyodott el Abby majd kiegyenesedett az ülésen és beindította az ajtót.
- Taposs a gázra! – üvöltöttem mire Abby is GD-re nézett aki lassan kezdett felénk fordulni.
- Úristen! – kiáltott fel, majd úgy a gázra lépett, hogy mindenki nekivágódott az ülésnek. Még az út is füstölt utánunk. Miután kicsit lenyugodtunk és normális tempóba haladtunk Abby törte meg a rémes csendet.
- Vajon mit fog lépni?
- Nem tudom, de nem lesz benne köszönet. – válaszoltam.
- Ez mióta folyik köztetek? – kérdezte Dara.
- Thunder! – fordultam hátra idegesen. – A te nővéred, nem az enyém, rám pedig nem hallgat. Mondd el neki, hogy ne kíváncsiskodjon és maradjon nyugton a seggén! – akadtam ki.
- Azt mondja, hogy… - kezdte Thunder.
- Hallottam és üzenem neki, hogy ha ennyire nehezére esett segíteni miért tette? – tette ölbe a kezeit Dara és duzzogva bámult ki az ablakon.
- Azt mondja, hogy…
- Hallottam és üzenem neki, hogy még is mit gondolt, mit tett volna GD ha meglátja őt miközben a cuccai közt matatni?
- Azt mondja…
- Befejeznétek?! – kiáltott fel Abby.
Idegesen dőltem hátra újra az ülésen, majd kínos csend kezdett uralkodni a kocsiban.
- Honnan tudott erről Eli? – néztem Abby-re.
- Az lenne a furcsa, ha nem tudott volna róla. – válaszolt. - GD sejt vagy félreért valamit.
- Ezt, hogy érted? – nézte, újra rá.
- Eli kórházban van.
- Mióta? – lepődtem meg.
- Néhány napja. Tuti, hogy GD keze van a dologban.
- Abby.. – sajnáltam meg. Próbálta leplezni, de ismerem annyira, hogy tudjam borzalmasan aggódik ELi miatt és fél, hogy bármi történhet még.
- Jól vagyok. – vágta rá.
- Beszéltél Seungho-val?
- Nem válaszolok. Túl sok a fültanú.
- Nem mondok vissza neki semmit! – vágta rá Thunder.
- Thunder. – néztem rá és a szemeimmel próbáltam üzenni, hogy „ maradj csöndben”.
- Ma beszélek vele. – mondta Abby. – De te is beszélj Yoseobbal. – nézett rám komoly arckifejezéssel.
- Mi? – lepődtem meg. – Miért?
- Mi az, hogy miért? Meddig akarjátok még húzni a dolgot?
- Erre majd még visszatérünk, ha beszéltél Seungho-val. – válaszoltam komolyan majd elfordultam és az ablakon bámultam kifelé.


- Sajnálom a mait. – szólalt meg Thunder mikor besétáltunk Abbyvel a házba ő meg a küszöbnél megtorpant.
Mi is Abbyvel megálltunk majd visszafordultunk.
- Nem neked kell sajnálni. – mondtam fáradtan - Áhh, mindegy is kinek kell. Megtörtént és kész.
Abby felé fordultam ő meg fáradtan nézett vissza rám. Neki is legalább annyi gondja van mint nekem…
- Haza viszed őket? – kérdeztem.
- Persze. – mosolygott.
Újra Thunderre néztünk, aki lassan lepetten emelte fel a fejét.
- Szia. – szólalt meg.
Nem értettem kihez beszél, de Abby sem. Megfordultam és Yoseobot láttam ahogy Thundert nézi kissé bosszús szemekkel.
- Yoseob… - lepődtem meg. – Nem a stúdióba kéne legyél, mint a többiek?
- Azért jött el veled idáig ilyen bátran, mert azt hittétek, hogy nem vagyok itthon?
- Dehogy… - válaszoltam miközben fáradtan sóhajtoztam.
A kapcsolatunk félreértések sorozata…
- Menjünk. – mondta Abby majd húzni kezdte maga után Thundert.
- Siess haza! – léptem az ajtóhoz, majd becsuktam azt utánuk.
- Félre. – ragadta meg a karom Yoseob majd arrébb lökött az ajtótól, de mielőtt kinyithatta volna odaléptem és nekidőltem az ajtónak.
- Hova mész?
- Edzeni! – válaszolt flegmán.
- Maradj itthon. – löktem újra hátra az ajtót, amikor azt résnyire kinyitotta.
- Minek?
- Mert megkérlek rá. – dőltem neki megint az ajtónak, az meg újra becsapódott.
- Dolgom van. – mondta majd újra kiakarta nyitni az ajtót, de megint nekidőltem így visszacsukódott.
- Kérlek. – könyörögtem.
Azon a napon nagyon rémült voltam. Hiányzott, ahogy megölel és azt suttogja „Minden rendben.” vagy „Szeretlek”.
Pár pillanatig voltam képes csak a szemébe nézni, szinte azonnal elkapta a tekintetét. Azokban a szemekben volt az igazság, de nem engedte, hogy megtudjam.
- Kérj meg valaki mást. – flegmázott megint.
- Yoseob… ma … - akartam elmondani, hogy miért akarom, hogy velem maradjon, de félbeszakított.
- Jól érezted maga Thunderrel? – húzódott egy halvány gúnyos mosoly az arcára.
Hát ez lenne az igazság? Ez a valódi arcod és ez a valódi kérdés, amit fel akartál tenni?
Nem vagy velem igazságos… Azt hiszed, nem látom, mi van a maszkod mögött amit képtelen vagyok levenni rólad annak ellenére, hogy én tettem rád?
Legyen… belemegyek a játékodba, hogy később ezt is megbánhassuk.
- Igen. – mosolyogtam vissza. – Jól éreztem magam. Talán zavar? – színleltem lepettséget.
Egy pillanatra láttam, ahogy kiesik a szerepéből és a fájdalmat, amit érez, nem tudja leplezni. De hamar felkapta a földről a leesett álarcát és visszatette.
Elmosolyodott, majd a kezét a kilincsre tette.
- Dehogy zavar. Örülök neki. – mondta.
Elléptem az ajtótól mire ő kisétált rajta.

Így van. Játszunk egy olyan játékot, ami tönkre tesz mindkettőnket.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése