2014. január 1., szerda

Blue Night 100.rész - "Néhány órára, újra boldog voltam." [VÉGE]

100.rész
"Néhány órára, újra boldog voltam." 




* Nicole szemszöge * 
- Nem láttad Abby-t? – fordultam G.O felé.
- Mi? – fordult felém vigyorogva.
- Mondom, nem láttad Abby-t? – kiabáltam túl a hangos zenét.
- Az előbb még itt volt nem? – forgolódott G.O.
- Az előbb… - néztem körbe én is.
- Boldog Karácsonyt mindenkibe! – tárta szét a karjait Mir a tömeg közepén, mind két kezében egy-egy pohárral.
- Mir, Március közepe van! – kiabáltam rá.
- Annyira fáj… - simogatta a hátsófertályát.
- Mégis mennyit ittál? – trappoltam oda hozzá mérgesen, majd kikaptam az egyik poharat a kezéből.
- Ne… - nézett rám rémülten.
- Mi van? – ijedtem meg én is.
- Nézd meg! – kiáltotta, majd háttat fordított nekem, lehajolt, és letolta a gatyáját.
- Úristen, mit mutogatod itt a pucér valagad?! – fordítottam hátat neki és csuktam be a szemem.
- Nincs ott egy karácsonyfa? Pedig tökre úgy… érzem. – csuklott a két szó között.
- Valaki húzza, fel a gatyáját könyörgöm! – fogtam a fejem.
- Nicole. – szólalt meg Mir, mire felé fordultam, majd félve kinyitottam a szemem és lenéztem.
- Köszönöm Istenem… - sóhajtottam mikor láttam, hogy visszahúzta a nadrágját.
- Nézd! – kiáltott.
- Mi van már megint?! – lettem mérges, mire a tarkójához tette a két kezét és rázni kezdte a csípőjét.
- Csilingel a herém. – mosolygott.
Arcon csaptam magam, majd újra elfordultam.
- Éreztem, hogy nem kéne eljönnöm… - suttogtam magam elé, miközben még mindig a fejemet fogtam.
- Új éves boldogot! – kiabálta.
- Miért?! – kapartam a szemem.
Oldalra néztem, majd megpillantottam Abby-t ahogy sétálgat a tömegben miközben furcsán viselkedett. Mintha nem is tudna magáról. Odarohantam hozzá, majd rátettem a kezem a vállára, mire meglepődött.
- Minden rendben?
- Persze. – pislogott párat majd rám mosolygott.
- Biztos? – néztem rá gyanúsan.
- Persze. – bólogatott. – Miről maradtam le?
- Mir pucér seggéről.
- Mi? – nézett rám furcsán.
- Te milyen karácsonyt kaptál ajándékra? – kérdezte hangosan Mir egy idegentől, de olyan hangosan, hogy az egész klub hallotta.
- Értem. – jelentette ki Abby. – Megyek, iszok valamit.
- J-jó… - dadogtam, miközben Abby elsétált mellettem.
- Mi van ezzel a lánnyal? – néztem utána furcsán, majd hátat fordítottam Mir-nek és a többieknek.
- Nem kell mindenkinek tudnia, hogy, velük vagyok. – mondtam, majd elindult az ellenkező irányba.
Próbáltam elvegyülni a tömegben és átadni magam a zenének, de valahogy nem sikerült. Túl sok mindenen kattogott az agyam.
- Sz-szia… - mondta valaki, majd a kezét a vállamra tette.

Már a hangján hallani lehetett, hogy nincs teljesen magánál. Felé fordultam, majd felsóhajtottam.

- Miért van itt ennyi részeg idol? – húztam a szám.
- Én… én… - mondta nehézkésen, miközben dőlt jobbra-balra.
- Kyuhyun, igaz? – kiabáltam, hogy biztosan meghallja.
- Ig-igen. – csuklott egyet.
- Az egyetlen tag a Super Junior-ból akit felismerek. Lótúrót. Az egyetlen, akit egyáltalán ismerek. – beszélgettem magammal.
- Én… te…
- A-a! – emeltem fel a mutató ujjam. – Olyan, hogy én, és te…. Olyan nincs! – mondtam hangosan, hogy ha az agyáig már nem is, de a füléig jusson el.
- Rossz válasz. – kezdett dülöngélni.
- Enyhén instabil vagy nem gondolod? – mértem végig. 
- N-nem.. – dadogott, majd felém kezdett dőlni.
- Jesszus! – kiáltottam, majd gyorsan a vállainál megtámasztottam mielőtt rám dőlt volna. – Most mihez kezdjek veled te alkoholba áztatott csont torony?
- Omo, hát itt vagy. – lépett valaki mellénk. – Ne haragudj. – mondta, majd Kyuhyun karját átdobta a vállain, hogy megtartsa.
Megkönnyebbülve engedtem el a részeg fajtáját, majd felsóhajtottam.
- Valaki vigye haza a maknae-t! – kiabálta, mire odajött még valaki.
- Kicsit túlzásba vitte megint. – mondta, majd átadta a másiknak.
- Köszönöm, hogy nem hagytad, hogy felnyalja a részeg szájával a padlót. – fordult felém.
Vigyázott rá a jó Isten, mert, hogy én nem az biztos. – gondoltam magamban.
- Ugyan sem… - akadtam el amikor rá néztem.
Éreztem, hogy ezt a fazont én már láttam valahol.
- Te… - néztem rá összeszűkített szemekkel mire ő is erősen nézni kezdett.
Szinte láttam magam előtt a jelenetet, ahogy két szerencsétlen hunyorogva nézi egymást miközben nem is pislognak, és azon gondolkoznak, hogy hol a fenében látták már egymást.
- Te voltál ott az étteremben! – kiáltottuk egyszerre.
Félig elégedetten félig lepetten néztem vissza rá, mire ő büszkén kihúzta magát.
- Honnan ismered a részeg szerencsétlenjét? – utaltam Kyuhyun-ra.
- Ezt most komolyan kérded? – kerekedtek ki a szemei.
- Igen. – válaszoltam őszintén.
- Te..  nem tudod, hogy ki vagyok? – mutatott magára.
- Nem. – vontam meg a vállam.
- A Super Junior főénekese vagyok! – mondta felháborodva.
- Oh… - lepődtem meg.
- Yesung! – fokozta.
- Sosem hallottam még rólad… - húztam a számat.
Yesung pislogott párat, majd a fejéhez kapott. Fordult párat a fejét fogva, majd végül a kezét a vállamra tette és lemutatott a földre.
- Tudod mi van ott? - kérdezte.
- Mi? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.
- A büszkeségem.
- Oh… - éreztem kínosan magam.
- Darabokban! – jött a hab a tortára.
- Ne haragudj de, nem igazán vagyok képben a bandátokkal, de ha gondolod, meghívlak egy italra engesztelésképpen amiért… - néztem le a földre, majd újra rá. – Összetörtem a büszkeséged, majd megtapostam, mint elefánt a poharat a porcelán boltban.
- Azt hiszed, a büszkeségem egy szinten van egy pohár itallal? – vonta fel az egyik szemöldökét.
- Ha nem, hát nem. – intettem le majd hátat fordítottam, hogy elmenjek.
- Várj! – kiáltotta, mire elmosolyodtam, majd mikor újra komoly képet tudtam vágni visszafordultam.
- Igen? – húztam ki magam büszkén.
- Jó lesz az ital. – fintorgott. – Egy telefonszámmal díszítve.
- Hé! – háborodtam fel, mire lemutatott a földre.
Lenéztem a földre, majd újra rá. Még a hideg is kirázott attól, ahogy olyan komolyan nézett rám.
- Aish! – mérgelődtem.

Fogalmam sincs róla hány órát beszélgethettünk. Olyan gyorsan repült az idő, mint ahogy addig még számomra soha. Néhány órára elfelejtettem minden gondomat. Néhány órára, újra boldog voltam.

- Egyedül jöttél? – kérdezte mikor már jó pár órája beszélgettünk.
- Dehogy, a barátaimmal jöttem csak… - akadtam el mikor a zene elhallgatott.
Hirtelen furcsa, hangokra lettem figyelmes, amikor rossz emlékeket keltettek bennem. 

A hang irányába fordultam, és megláttam a lángokat, amiktől a legjobban féltem.

Mindenki sikítozni, kiabálni kezdett, majd megindult a kijárat felé. Igazi tömegnyomor alakult ki, az emberek egymást taposták, lökdösték, csak, hogy minél előbb kijussanak.
Yesung megfogta a kezem, miközben az emberek ide-oda lökdöstek, nehogy magukkal sodorjanak.
- Gyere. – húzott magához, majd indult meg velem a kijárat felé, miközben, mint két kezét a vállaimon tartotta, hogy szorosan foghasson.
Ahányszor visszapillantottam a lángokra, remegni kezdtem. Eszembe jutatta azt az éjszakát, amikor majdnem meghaltam. Amikor még Yoseob szeretett, és menteni próbált, de nem tudott.
- Várj. – torpantam meg. – A barátaim. – fordultam vele szembe.
- Már biztos kint vannak! – mondta, majd megfogta a kezem és húzni kezdett maga után.
- De mi van, ha mégsem? – kiabáltam.
- Akkor visszajövünk értük! – nézett vissza rám.
A tűz villámgyorsan terjedt, és a levegő egyre jobban fogyott, viszont még mindig sok volt az olyan ember, akik nem jutottak ki. Ha Yesung nem fogta volna a kezem, már biztos fellöktek volna, és lehet halálra tapostak volna. Nagyon rémült voltam, de még sem éreztem azt, mint akkor. Nem volt bennem az a félelem, hogy meghalok. Nem voltam egyedül. Valaki fogta a kezem, és nem engedte el, amíg biztonságba nem tudott.
Mikor kijutottunk az épületből már hallani lehetett a közelgő tűzoltóautók hangját. Mindenki köhögött és nyugtatgatta a másikat.
- Jól vagy? – fordult felém Yesung.
Mire válaszolhattam volna Abby szemberohant velem és magához ölelt.
- Már azt hittem bent maradtál. – ölelt szorosan.
- Mindenki itt van? – néztem körbe.
- Nicole. – szólt Tiffany.
- Várj. – mondtam, majd elengedtem Abby-t és hátra fordultam, hogy megköszönjem Yesung-nak, hogy segített, de már nem volt sehol sem.
- Nicole! – kiáltotta Tiffany.
- Mi van?! – fordultam felé idegesen mire megfogta a karom és elráncigált a többiektől.
- Nem találkoztál valakivel? – suttogta kétségbeesetten.
- Kivel? – pislogtam.
- Nem veled volt? – lett egyre rémültebb.
- Miről beszélsz? Kivel kellett volna legyek?
Tiffany arca lassan elsápadt, majd az égő épületre nézett.
- Abby! – rohant oda hozzá, majd mondott neki valamit, mire Abby rázni kezdte a fejét.
Tiffany idegesen forgolódni kezdett miközben a fejét fogta.
- Kit keresel? – rohantam oda hozzá. Már én is kezdtem megijedni.
- Nincs itt…. – mondta remegő hangon.
- De ki?! – lettem ideges.
- Yoseob! – kiabálta.
Megrémülve néztem vissza rá, ő meg idegesen kapkodott levegő után.
- Ő is itt volt! Azt hittem vele vagy! – fogta a fejét.
- Nem láttam… - suttogtam, majd a hatalmas lángokra néztem.
Könnyeimmel küszködve indultam meg feléjük, mikor egy tűzoltó megragadta a karom és visszarántott.
- Még is mit művel?! – ordibált.
- Valaki bent van még! – próbáltam szabadulni a szorításából.
- Nyugodjon le!
- Engedjen el! – kiabáltunk egymással.
Hiába küzdöttem, nem tudtam szabadulni. Könnyes szemekkel néztem, ahogy a lángok egyre magasabbra és magasabbra törnek, miközben az a gondolat, hogy Yoseob még bent van, fojtogatott. Erőtlenül rogytam térdre, miközben a mellkasom szorongattam és a könnyeim végig futottak az arcomon.


Azok a hatalmas, gyilkoló lángok, mai napig a szemem előtt lebegnek, és égetik a szívem, felelevenítve az összes fájdalmat, amit ők okoztak.